„Tanulunk befejezni, méltón lezárni, tanuljuk, hogy nem szabad mindenáron csinálni. Pontot tenni a vessző helyett, önszántunkból belátni, ha tovább nem megy. És mindeközben EMBERNEK maradni.”
– Szántó Brigitta (Forrás: Facebook)
Oly sok mindent nem tanultunk meg, mire elkezdtük a felnőtt életszakaszunkat. Oly sok mindent nem csináltak jól az előző generációk. Oly sok… A sort talán elég hosszan lehetne folytatni. Ennél viszont fontosabb, hogy a legutolsó generációnak mindig lehetősége van megtörni az „átkot”, és azt mondani, hogy más döntéseket fogok hozni, mint az előttem járók. A lezárás, a nemet mondás (másként fogalmazva a nemesedés) valahogy nincsen ott a batyuban, amivel elindultunk saját utunkon. Nincsen ott, mert régen más volt a módi.
Idővel az ember rájön, hogy nem lehet dolgokat azért húzni, mert mások szerint az a helyes. Ha engem nyom, nekem fáj a tapasztalás, akkor bármennyire nem tetszik is ez másoknak, én le fogok zárni. A kérdés az, hogy hogyan, mennyire könnyen és gyorsan. Ezt mi tapasztaljuk ki, mert elődeinknek nem volt erre megoldóképlete. Mi tapasztaljuk, folyamatosan finomítjuk, és aztán ezt a tudást az utánunk jövőknek át kell adjuk, hogy nekik már könnyebb legyen. Hogy tudják, nem az a szégyenletes, ha lezárod, ha kiteljesületlenül hátrahagyod, hanem az, ha benne maradsz akkor is, ha fáj, ha csak elvesz.
Az utóbbi évek nekem számos, hol hosszabb, hol rövidebb, ám többször több évtizedes korszakom lezárásával telt, és amikor e sorokat írom már túl vagyok egy komoly vonalhúzáson is.
2024 tavaszának végén hoztam meg egy döntést. Többek között e blog is annak a döntésnek a hozadéka. Nem direkt módon, nem e blogról döntöttem akkor. Azt mondtam ki, hogy ami addig volt, az már nem lehet olyan módon az életem része. Feltettem egy i-re a pontot, a mondat végére meg egy vessző helyett egy pontot. Ami utána jött, az még engem is meglepett.
Annyit tudtam, hogy le kell zárnom, mert már nagyon bánt az, amiként meg tudok élni dolgokat, mert a közeg, amiben tenni kellene, nem segít, hanem elvesz. Felvállaltam, új utak felé vágytam. Amire viszont nem számítottam, hogy egy komoly, még a korábbi években tapasztaltaknál is mélyebbre merülős önismereti „túra” veszi kezdetét, ami felszabadít. Olyan módon szabadít fel, amire már régóta vágytam. A ’24-es évet úgy zártam, hogy egy bő tucatnyi új projekt került megfogalmazásra, mind saját projekt, mind olyan, ami éltet, ami ad, és nem elvesz. Azóta is jönnek az újabb ötletek. Ennyit jelent a lezárás, a vessző helyett a pont lerakása.
